TUDÁSVÁGY ÉS ÁTHATOTT NEMZETI ÉRZÉS

Az átalakított utánpótlás-rendszer egyik új edzője a 2001-es válogatottat megkapó Varga Dániel. A játékot a nyáron abbahagyó, az edzői szakmát az FTC utánpótlásában elkezdő, a Testnevelési Egyetemen a szakmát tanuló, magát ezen kívül is minden szinten képező olimpiai- és világbajnokunk nevelésről, bizonyos eredménykényszerről, érzéseiről, és a harminc százalék fontosságáról beszélt honlapunknak. 

Miként korábban írtuk, a január 18-ai elnökségi ülésen Benedek Tibortmegválasztották az Utánpótlás Bizottság társelnökének, míg a férfi tehetséggondozó utánpótlás szövetségi kapitánya dr. Vincze Balázs, az utánpótlás általános sportszakmai igazgatója pedig Cseh Sándor lett. Az Utánpótlás Bizottságot Bíró Attila és Märcz Tamás, Cseh Sándor, dr. Vincze Balázs, Madaras Norbert és Varga Zsolt alkotja. 

A Magyar Vízilabda Szövetség célja a hagyományok tisztelete mellett az utánpótlás-nevelés szakmai megújítása, erősíteni kívánja a generációk közötti együttműködést, számít arra, hogy az idősebb korosztály tapasztalataival segíti a fiatalok munkáját, melyhez biztosítják a legmodernebb sportszakmai hátteret. 

A válogatott edzői névsor kétség kívül egyik legérdekesebb személye olimpiai- és világbajnokunk, a 35 esztendős Varga Dániel, aki az előző szezonban még játékosként alkotott maradandót, elég csak az FTC-Szolnok bajnoki fináléra gondolni. A játékos-pályafutását ezt követően abbahagyó, az edzői munkát a Fradiban a 16-19 esztendős ifjakkal elkezdő bajnokunk markáns gondolatisága miatt in medias res az arc poeticájáról kérdeztük. Természetesen nem jött zavarba… 

De vajon miként látja az egyik legnagyobb utánpótlás kérdéskört, az eredményközpontúság és a nevelés egyensúlyát? Íme: „A Fradiban kettős feladatom van. Egyrészt valamennyire számít, hogy jó eredményeket érjünk el a bajnokságban. Az eredmény a fejlődés egyik mutatója, ergo fontos. Ugyanakkor még fontosabb, hogy nevelnünk kell! A klubban a fő feladatom, hogy idővel a felnőtt csapathoz sikerüljön játékost adni, vagy ha aztán oda nem is, de olyan játékost faragni belőlük, akik ob I-es környezetben megállják a helyüket. Ahhoz, hogy az utánpótlásban előbbre lépjünk, nem szabad vitának lennie a nevelés témakörben, még akkor sem, ha természetesen a rövid távú célok sem az elhanyagolható kategóriába tartoznak. Szóval az említett felvetésre az a végső válaszom, hogy hetven százalékban egyszerre fut a kettő, egyszerre nevelünk és készülünk a bajnokságra, a következő mérkőzésre. A harminc százalék a különbség, amit a hosszú távú munkának neveznék, amelynek nincs feltétlen gyors hatása a hétvégi meccsre, a tabellára. A Fradiban fontos célként fogalmazódott meg a minél több tehetséges játékos felépítése, majd beépítése a felnőtt csapatba. A környezet igénye maga felé egyértelmű, a bajnokságban minél jobb helyen végezni, nem vagyok én sem álszent, nyerni mindig jobb, mint kikapni, mindazonáltal tudom, az említett harminc százalékot minden nap bele kell tenni a hosszú távú célok eléréséhez. Ez a fajta munka viszont nem annyira látványos: nem feltétlen mutatja ki az MVLSZ statisztikája, a szülő sem biztos, hogy ezt figyeli, és sokszor a gyerekeknek is megerősítést kell adnom arra vonatkozóan, hogy vannak befektetések, amelyek csak hosszú távon kamatoznak.” 

Tekintettel arra, hogy az utánpótlás-válogatottnál dolgozni valahol mégiscsak másfajta munkakör, mint a klubban, hiszen itt csak időközönként találkozik az edző a játékosokkal, feltétlen érdekes, miként készül erre a feladatra, egyáltalán miben látja a munka dandárját. 

„Egy utánpótlás-válogatott esetében már nagyon fontos, hogy a nemzetközi színtéren milyen élményt szereznek magunknak a játékosok, milyen nyomot hagy a korosztály maga után a világban. Beszélhetnék itt is a fejlődésről, hogy cél, idővel a felnőtt válogatottba kerüljenek a játékosok, de ennél többről van szó. Egy-egy generáció sikeressége vagy éppen kudarca nyomot hagy a fejekben és a lelkekben. A győzni tudás képességének elsajátítását nagyon fontos tényezőnek tartom. Ha valaki megérzi a siker ízét, az a későbbi pályafutására is kihat, vágyik rá. A siker építi a csapategységet, és növeli a nemzeti öntudatot, amik szintén alapvető jelentőségűek. Példaként hozhatom fel a hetvenöt-hetvenhatos korosztályt, tudjuk, mennyire meghatározta a verhetetlenségi mítoszuk a magyar vízilabdát. Túl azon, hogy a játékosok milyen egyéni kvalitásokkal bírtak, a csapatként megélt élmények később meghatározói voltak felnőtt szinten is az életüknek.” 

Varga Dániel a 2001-es válogatott irányítását kapta, Kovács Róbert, egykori vasasos csapattársa segíti a munkáját. A konkrét feladatról így beszélt: „A juniorválogatottat és a 2002-eseket irányító kollegáimhoz képest nekem a nyáron nem lesz a csapattal világversenyem, így elvben több időm van az építkezésre. A tavasz feladata, hogy kijelöljük azt az irányt, azt a stílust, karaktert, amit az úgynevezett alapanyagból létrehozható, amit a szakmai stábbal modernnek és előremutatónak ítélünk meg.” 

A helyzet persze speciális, hiszen a korosztály legtehetségesebbnek ítélt játékosai, öten-hatan várhatóan folyamatosan meghívást kapnak a junior keretedzésekre, és vannak kiszemeltek a serdülő-válogatottban is, ami nyilvánvaló egyeztetéseket igényel. Az újjáalakított rendszerben ennek is megvan a maga útja. 

„2019-es esztendő leginkább arról szól, hogy azok a srácok, akiknek az adottságai alapján reális esélye van beleférnie a korábban említett szakmai elképzelésekbe, azokat felhozni olyan szintre, ellátni olyan instrukciókkal, amelyek alapján el tudják végezni a kívánt edzésmunkát, magukévá tudják tenni azt a filozófiát, amit kérünk tőlük. Vannak olyan dolgok, amelyekhez sok idő kell, amelyeket havi két-három edzés során értelemszerűen nem lehet elvégezni, de az, aki fejlődni akar, odafigyel, tapasztal, és a hétköznapokban ennek szellemében dolgozik a klubjában, annak meglesz az eredménye. Egy évben kilenc-tíz hónapot mégiscsak a klubjában tölt a játékos, a válogatott teljesítményét jelentős részben a klubban nyújtott produkciója határozza meg.” 

Arra a kérdésre, hogy héthónapos edzői ténykedése során mi volt a legfontosabb tapasztalása, zsigerből így reflektált: „Már tudom, a mérkőzés előtt és alatt nem szabad túl sok folyadékot inni! Játékosként ez nem okozott problémát, de edzőként…” 

Tudjuk, a frappáns válaszokért sohasem ment a szomszédba, mindazonáltal természetesen gyorsan komolyra váltott: „Néha lassítanom kell. A legtöbb dologhoz több idő kell, mint amire korábban számítottam. Főleg, ha mélyen gyökerező hibák kijavításáról beszélünk. Mindazonáltal a legnagyobb edzői öröm az, ha látod, hogy a játékosaid fejlődnek, és képesek olyan teljesítményre, amire korábban még nem.” 

A játék esetleges hiányát firtató felvetésre ekképpen reagált: „Cseppet sem jelentkezik, edzőnek gondolom és érzem magam. A bajnoki döntő, az utolsó mérkőzésem óta egy napon keresztül nem volt így csupán: amikor a csapat az Olympiakosz ellen vívta az Európai Szuperkupát, szívesen játszottam volna, de előtte és azóta sem.” 

Ennek tudatában talán még sem annyira sablonos a felvetés: mennyit változott, és főként miként az élete? 

„Az életemben továbbra is a család és a vízilabda játssza a főszerepet. A különbség a korábbiakhoz képest, hogy játékosként az edző, edzők által meghatározott keretek között mozogtam, ami kialakította a napirendemet. Edzőként viszont én határozom meg a kereteket, vagyis hogy mennyi és milyen edzés legyen, illetve milyen irányba fejlesszem magam. Többrétű feladatnak érzem az edzőit, de nem mondanám se könnyebbnek, se nehezebbnek, hiszen mindkettőben száz százalékot kell beleadni a siker érdekében. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Testnevelési Egyetemen az edzői képzés negyedik félévét járom. Ezt kifejezetten élvezem, és sokat profitálok belőle.” 

Esetében mindenképpen érdekes a felvetés, ilyen, szinten „szűz” edzőként mennyire lepte meg a felkérés, egyáltalán miként élte meg mindezt. Természetesen nem maradt el a „vargadanis” válasz, amelyben az érzéseinek is teret adott: „Amikor elkezdtem az edzői munkát, kizárólag a Fradi-projekt lebegett a szemem előtt. Kiemeltünk egy olyan korosztályt, amellyel három évig dolgozhatok. Ezzel kapcsolatban forgott minden gondolatom, minden más, így egy esetleges utánpótlás-válogatott feladatkör is csak a távoli fókusznak tűnt. Aztán amikor először hallottam róla, hogy rendszerbeli változások lesznek, és ebben én is szerepet kaphatok, elkezdett foglalkoztatni a téma. Egyszer már lezártam egy nagyon szép korszakot az életemben a magyar válogatottal kapcsolatban. Most, hogy újra viselhetem a címeres ruhát, bízom bennem, hogy valamikor elérhetek majd hasonló szép sikereket.”